Berecz András

Mese. Apáról fiúra szálló, szájhagyomány útján terjedő, szórakoztató, tanító, nevettető.
Ezek mind igazak és érvényesek arra, amit vendégünk tárt elénk. Utaztunk. Olyan helyre, ami már csak emlékezetünkben él, távoli vidékekre, ahol ha jártunk, mégis vágyunk vissza. Ott még az emberek mindig tudnak osztozni jón és rosszan, örömön és bánaton egyaránt. Berecz András nem csak meséket mond, de ezzel egyidejűleg keres is. Keresi azt a már elfelejtett képességet, ami őseinkkel feledtetni tudta a viszontagságokat, megpróbáltatásokat. Keresi az esenciát, ami megadta nagyapáinknak az erőt, hogy hazatérve a háborúból, hadifogságból úgy tudták elmondani élményeiket, hogy kis közösségük szájtátva hallgatta, szórakozott és tanult. Lehet füllentettek közben, „nagyot mondtak“, de nem volt szükségük pszichológusra. Mi a titok? Berecz András tudja, vagy legalább is sejti, és megosztotta velünk.
Aki itt volt, másfél óra alatt megtudott mindent kis világunkról, kultúránkról. Meséket, embereket, mentalitásokat ismerhettünk meg Erdélyből, Kárpátaljából, olyan helyekről, ahol az emberek még nem távolodtak el annyira sem őseiktől, sem egymástól. Tudnak a mese segítségével szá
yalni és békét találni.
Hallottuk, de Berecz András előadásának köszönhetően inkább átéltük, a föld felé zuhanó angyal füttyülésére felfigyelő János bácsit, aki, hogy az angyal ne a fejére essen, jobbra s balra lépkedett. És „mer ez teccik, ez igencsak kellemes“ folytatta, így megalkotva az első tánclépéseket. Ez csupán egy a sok közül, és lehetetlen leí
i a látottakat, ezért ha lehetőségük lesz meghallgatni Berecz Andrást, ne habozzanak, nem bánják meg.
A végére pedig egy elgondolkodtató népi bölcselet, miszerint: „Ha a szél a tehenet feldönti, a kecskét az égen keresd...“